A tokiói per 1946. május 5-től 1948. április 6-ig Tokióban folytatott peres eljárás, melynek tárgya a II. világháború távol-keleti hadszínterein elkövetett háborús bűnöseinek elítélése volt. A 28 vádlottas perben 25 vádlott felett mondott ítéletet a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék (The International Military Tribunal for the Far East, IMTFE) 1948. november 12-én.

ELŐZMÉNYE:
Japán már az 1930-as évek elejétől katonai erővel folyamatosan terjeszkedett Kínában, 1937-ben pedig átütő erejű hadjáratot indított. Az 1936-os „A Nemzeti Politika Alapelvei” c. irat az expanzió célját a kelet-ázsiai szárazföld és a déli tengerek megszerzésében jelölte meg. A japán csapatok elfoglalták Pekinget, Sanghajt, és a Csang Kaj-sek által vezetett Kína akkori fővárosát, Nankingot. Az 1937. december 14-én kezdődő hathetes időszakot „Nanking megerőszakolása” néven tartják számon: egy amerikai pap által megörökített film szerint megcsonkított tetemek hevertek az utcán, csecsemőket szúrtak szuronyhegyre. Az „Amerika először” nevű izolacionista szervezet pl. erre, a sokkoló hatása miatt csak szűk körben bemutatott felvételre hivatkozva is kampányolt azért, hogy az Amerikai Egyesült Államok ne lépjen háborúba. Japán aláírta a hadifoglyokkal való bánásmódról szóló 1929-es Genfi Egyezményt, de nem ratifikálta azt. 1941. decemberének második felében az Egyesült Államok a tokiói svájci misszión keresztül reményét fejezte ki, hogy Japán ennek ellenére alkalmazni fogja az Egyezményt, és 1942 februárjában Togo külügyminiszter erre ígéretet tett - Ennek ellenére a kb. 95 ezer európai, amerikai, ausztráliai hadifogolyból 27 ezer (28,6%) elpusztult, míg pl. a német hadifogolytáborokban csak 4%-os (23 ezer brit és amerikai fogoly) volt a veszteség. A Fülöp-szigeteken található Luzon szigetén a Bataan-félsziget amerikai és filippínó védői 1942. május elején - több hónapi kitartás után - megadásra kényszerültek. 76 ezer katonát indítottak útra a japánok 120 kilométeres gyalogmenetben a hadifogolytáborba, kb. 10 ezer fogoly az úton, 16 ezer röviddel a megérkezés után pusztult el az éhség, betegség és szándékos gyilkosságok folytán. Langsenben (Vietnam) 450 francia és vietnami fogolynak előbb a lábát lőtték meg géppuskatűzzel, majd az így lebénított foglyokon szuronyroham-gyakorlatot végeztek. Egy esetleges India elleni támadást akadályozott a Burma és Sziám (ma: Thaiföld) közti részen a vasút hiánya, ezért 1942-től kb. 60 ezer hadifogoly és 270 ezer színes bőrű kényszermunkás elkezdte az építést a járhatatlan dzsungelen keresztül. 1943-ban készült el a 400 kilométeres szakasz, eddigre 12 ezer hadifogoly és 70-90 ezer kényszermunkás (vagyis 4 méterenként egy ember) vesztette életét. (A Híd a Kwai folyón c. film a valóságosnál jóval kedvezőbb körülményeket mutat be.) A busido – a szamuráj etika – szerint a megadás szégyenletes dolog, ez is magyarázta a foglyokkal való kegyetlen bánásmódot, és az is, hogy a foglyok őrzésére is azokat rendelték, akiket nem tartottak a tényleges katonai szolgálatra alkalmasnak, és ezért ezek az emberek is frusztráltak lehettek.