Az első kínai-japán háborút (中日甲午戰爭, pinjin: Zhōngrì Jiǎwǔ Zhànzhēng, japánul: 日清戦争, rómadzsi: Nisshin Sensō) 1894. augusztus 1. és 1895. április 17. között vívták meg a Csing-dinasztia által uralt Kína és és a Meidzsi Japán Császárság erői, elsősorban Korea birtoklásáért. A háború során elszenvedett vereség a Csing-dinasztia hanyatlását és gyengeségét bizonyította, míg a Meidzsi-restauráció során végrehajtott reformok eredményeként Japán a térség egyik nagyhatalma lett.[1] A háború eredményeként megváltoztak az erőviszonyok Kelet-Ázsiában, a régió domináns hatalma Japán lett, Kínának át kellett adnia Tajvan szigetét a japánoknak és elismerte Korea függetlenségét. A háború eredményeként Kínában elindult folyamatok később az 1911-es vucsangi felkelésben (klasszikus kínai: 武昌起義, pinjin: Wǔchāng Qǐy) teljesedtek ki, amely véget vetett a Csing-dinasztia uralmának. A háborút a simonoszeki béke zárta le.
Harminchat évvel később, 1931 őszén a mukdeni incidenst követően Kína és Japán között ismét fegyveres összecsapások kezdődtek, amelyek kiszélesedve 1937 nyarán a második kínai–japán háborúhoz vezettek. Az összecsapások a második világháború végéig folytatódtak. |